2. fejezet: Csábító dög

Reggel szörnyű fejfájásra ébredek. Felülök az ágyban, majd egy kis körbenézés után rájövök, hogy ez nem az én lakásom, hanem Pete-é. Kikászálódom az ágyból, majd elindulok a konyha felé egy kis koffein reményében. Miután öntöttem magamnak, leülök a konyhapulthoz és azon kezdem gondolkodni, mit is kéne ma csinálnom. Mielőtt bármire is kilyukadthattam volna, halk csoszogást hallok a hátam mögül, majd megjleneik Pete, kiszolgálja magát kávéval és mellém ül, fejét a vállamra hajtva.
- Jó reggelt! - suttogja, gondolom neki is fáj a feje.
- Neked is! - válaszolok egy hatalmas ásítás közepette. Pár percig nyugodtan üldögélünk, kávézgatunk, majd Pete hirtelen felpattan mellőlem és a szobája felé rohan.
- Egy órán belül készülj el és indulhatunk! - utasít még futtában, én meg csak tátogok, mint egy hal. Mi van?  Hová is megyünk?  Erőt véve magamon, elcsoszogok a hálószobáig és nekidőlök az ajtófélfának. Pete nyakig a szekrényében turkál ruhát keresve magának.
- Hova akarunk mi menni? - kérdésemre lassan előbújik a szekrényből és egy amolyan "nemigazhogynemtudod" arckifejezéssel bámul rám. Egy idő után feladja, ugyanis szemmel láthatóan gőzöm nincs a dologról.
- Ma viszlek el a koncertünkre. - mondja durcásan.
- Ó, tényleg! - és ezzel elviharzok a szobámba. Hát igen, elég sokat vagyok itt, úgyhogy kicsit berendezkedtem a vendégszobában. Még a múlt héten Pete rávett, hogy megnézzem a mai koncertjüket a bandájával. A hajam és a sminkem elkészítése után kiválasztom a ruhámat és indulásra készen indulok Pete hálója felé.

Már ő is harci díszben áll, majd mikor észrevesz, felkapja a kocsikulcsát és kivezet a házból. Beülünk az autóba. A motor duruzsolni kezd, mi pedig elindulunk. Út közben nevetgélünk és Pete elmeséli, hogy sok mindenkinek beszélt már rólam és alig várja, hogy megismerhessem a fiúkat a bandából.

- Amúgy, mi is a nevetek?

- Catching fire. - válaszolja mosolyogva, szemét forgatva. Aha, szóval már ezt is kérdezhettem párszor.

- Jól van na, tudod, hogy rossz a memóriám! 

- Tudom, tudom Cicus. - nevetgél jóízűen rajtam.

- Megérkeztünk! - kiáltja el magát, de kiszállás előtt összeborzolja a hajam. Sóhajtozva követem őt a bejárat felé. Olyan gyerekes tud lenni...el tudom képzelni, mit művel ez még néhány ilyen őrült pasival mondjuk koncerteken. Mivel a banda egyik tagjával jöttem, jóval a koncert kezdete előtt érkeztünk, így ő szalad próbára én pedig fogom magam és beülök a nézőtér első sorába. 

Nagyjából 20 perce ülök itt, de még mindig semmi. Aztán csettintésre lepik el a színpadot hangmérnökök és hasonlók. Van aki a reflektorokat állítja be, mások összeszerelik a középen álló dobfelszerelést. Aztán egy szőkésbarna, magas pasi lép a színpadra. Borostás, a haja pedig stílusosan lóg a válláig. Nagyon magyaráz, mutogat és szervezkedik. A nézőtér felé fordulva megpillant engem és néhány hunyorítás után, felismerést vélek felfedezni arcán.

- Jane? - kiabálja túl a dolgozókat. Egy bólintással igazolom önmagamat.

- Jason vagyok, a fiúk menedzsere. - mutatkozik be, mire elmosolyodom és intek neki egyet, majd folytatja az intézkedést. De honnan ismert fel? Remélem Pete nem mutogatta végig a fényképemet a stábnak. Pár perc múlva a fények égnek, minden késznek látszik. Aztán meglátok egy cipőt, ami a backstageből repül a színpad felé, majd egy tompa puffanással ér földet. Utána pedig egy szakállas, vékony pasas szalad, póló nélkül, így megszemlélhetem tetoválásait, amik nyakig befedik a felsőtestét. A lábbelihez érve felhúzza azt, majd a mögötte álló röhögő férfi felé közeledik vészjóslóan, akit eddig észre sem vettem. Hosszú, göndör haja van, kezében pedig egy szendvics. Mikor odaér hozzá a szakállas, úgy néz ki, be akar húzni neki, de inkább nevetve és fejét rázva odébb áll és leül a dobokhoz. Aha, tehát dobos, pipa. A hosszú hajú elővesz egy elektromos gitárt és összedugja az erősítővel. Szólógitáros, pipa.

- Tom, hangpróba! - kiabál be egy felkötött hajú nő a színpadra, mire a dobos a felszereléséhez erősített mikrofonhoz hajol.

- Kedves Joe! Ha még egyszer lenyúlod a csukámat én esküszöm, lenyírom a hajad és Metallicát fogok dobolni a fejeden! - erre a megjegyzésre kuncogni kezd a szólógitáros, azaz Joe, majd ő is kipróbála mikrofonját. Szóval vokáloznak is a háttérben. Megjelenik Pete is, vörös-fekete basszusával a hátán és a helyére beállva játszik néhány bemelegítő akkordot. Basszusgitár, egyértelműen, pipa. Szóval a pacsirtájuk még nem szándékozott megjelenni. Aztán felsétál a színpadra egy vörösesbarna hajú, kalapos srác. Nem néz fel, a padlót bámulja, miközben odasétál a középső mikrofonállványhoz. Mind a stílusáról, mind a kisugárzásáról, mind a járásáról egy dolog jut eszembe: ez egy dög. Egy csábító dög. Énekes, pipa. Hátán egy hófehér gitár lóg, amiről, először nem tudom eldönteni, hogy milyen funkciója lehet, de egy kis gyakorlás után, amit elképesztően hosszú ujjaival végez, rájövök, hogy ritmusgitáros is egyben. Még mindig nem néz fel. Majd elkezdik a főpróbát. Pete kezdi az első számot, majd belép a dobos is. Még mindig nem néz fel. Csatlakozik Joe és az énekes is a gitárjátékával, de ő még mindig nem nézett fel, Majd elkezd őrült tisztán, de kissé karcosan énekelni és behatározhatatlan, zöldes árnyalatú tekintetét az enyémbe fúrja, felélesztve eddigi életem során gyomrom mélyén pihenő pillangóimat. Csak egyet nem értek. Deja vu-m van...