Harry szemszöge
Már késő délután lehet. Tarvis, a legjobb és ha belegondolok, az egyetlen barátom velem szemben ül és telefonál. A húgával, ha jól sejtem, de nem nagyon figyelek a beszélgetésükre. A gondolataim sokkal inkább terelődnek egy fekete hajú lányra. Miután elmentem vele a munkahelyére, én tényleg elhittem, hogy végre jött valaki, előítéletek nélkül. De végül is, teljesen mindegy. Leléptem és többet nem fogom látni. Jól döntöttem, mert megint csak egy felesleges ember lett volna az életemben. De mégis olyan furán érzem magam. Azt hiszem meg akartam ismerni. Szerencsére nem vagyok olyan hülye, hogy ilyen könnyedén belé szeressek, úgyhogy holnapra valószínűleg már teljesen el fogom felejteni és az életem visszatér a régi kerékvágásba. Azt hiszem, nincs is szükségem senki másra, magamon kívül. Eddig nem kaptam túl sokat másoktól és ha eddig nem volt rájuk szükségem, most sem lesz senkire.
- Hé, haver, min agyalsz ennyire? - gondolataimból Travis zökkentett ki.
- Semmi említésre méltón. Hogy van Lisa? - kérdezek rá húgára.
- Nem igazán van jobban..inkább rosszabbul. - húzza el a száját. Együttérzően bólintok, majd lenézek a kezemben forgatott üres poharamra. Travis húga rákos.3 hónapja diagnosztizálták és sajnos a kemo ellenére sem javul az állapota. Nagyon remélem, hogy meggyógyul, rendes lány és Travis is nagyon szereti. Persze a remény csúnya dolog. Ha remélsz, a végén úgyis csak csalódsz.
- Úgy érzem, van valami haszna is a betegségének. - szólal meg hirtelen. Kérdőn emelem fel rá a tekintetem - Úgy értem, megtanuljuk élvezni a pillanatot. Elkezdtem értékelni az apró örömöket, ahogy Lisa is. Már nem veszekszünk minden idióta apróságon, mert sosem akarok úgy lefeküdni aludni, hogy ne tudja biztosra mennyire szeretem. Folyamatosan félek, hogy reggel nem ébred fel és soha többé nem beszélhetek vele. Az egész család összetartóbb lett és sokkal többet nevetünk mint régebben. Azt hiszem, ez az egész lényege. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem ok nélkül fog meg... - mélyen beszívja a levegőt és felsóhajt - nem ok nélkül szenved. - fejezi be monológját. Elmosolyodom folytonos pozitivitásán. Azt hiszem többek között ezért csípem ennyire. Még az én reménytelenül szar életemben is meglátja a jót. Átülök mellé, kezembe fogom a whiskeyt, amit egy órája kortyolgatunk és töltök mindkettőnk poharába.
- Örülök, hogy így látod. Szerencsés, hogy te vagy a nagytesója és nagyon büszke rád. Remélem tudod. - felém biccent, köszönetképpen, majd összekoccintjuk poharainkat és egyszerre lehúzzuk a tartalmát. Késő estig nála maradok, röhögünk és könnyed témákról fecsegünk. Végül éjjel 11 körül hazaindulok. Beszállok kint parkoló kocsimba, majd elindítom a motort. A forgalomban viszonylag lassan haladok, a késői időpont ellenére sok a jármű az utakon. Mellettem ütemesen suhannak el a villanyoszlopok, fényükön kívül semmi sem világítja meg az arcomat. Hirtelen Travis szavain kezdek el agyalni. Amit a pillanatok megéléséről mondott. Akaratlanul is Jane kúszik a gondolataim közé. Talán mégsem ez lett volna a jó döntés? Azt mondta, hallott már dolgokat, mégis maradt, amíg nem kapott bizonyítékot. Talán én is ugyanezt tettem volna. Talán nem szabad elengednem. Gyakorlatilag amióta Vegasban vagyok, senkivel sem találkoztam, akit megkedveltem volna. És ha nem élvezem ki, talán soha többé nem is fogok. Amint az egyik lámpa pirosra vált, gyorsan előkapom a mobilom és bepötyögök Jane számára egy üzenetet. Miután elküldöm, kissé megnyugszom és mosolyogva meredek a képernyőre. Elmélkedésemből egy hangos dudaszó zökkent ki. A lámpa zöldre váltott. Ledobom a telefont és a pedálra lépve indulok el.
Jane szemszöge
Reggel, ébredés után, csak azon kattog a fejem, hogy fel kéne hívnom Harryt. Tudom, hogy írt tegnap, de személyesen is bocsánatot akarok kérni tőle. Előkeresem a névjegyzékemből Harry nevét és megcsörgetem. Pár csöngés után egy mély, rekedtes hang szól bele a készülékbe.
- Szia Jane. - hangjából nem tudok kiolvasni túl sok érzelmet.
- Harry én nagyon sajnálom...nem akartalak megbántani. Nem hiszek el semmit, csak amit te állítasz. Ha azt mondod, semmi sem igaz akkor elhiszem. Kérlek szépen ne haragudj!
- Azért vegyél levegőt is! - nevet bele a telefonba.
- Kösz. Azért ennél komolyabb reakciót vártam. - cukkolom válaszáért.
- Igazad van. Jane Davis, minden meg van bocsájtva. - felel nagy komolysággal, de hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Köszönöm.
- Amennyiben..
- Ez az, amit nem akartam hallani. - nevetek fel én is.
- Legyél jó kislány és figyelj. Gyere el délután abba a parkba, ahol aznap este voltunk. - ajánlja fel.
- Mindjárt megnézem a naptáramat ráérek-e - játszom meg magam.
- Csak legyél ott! - utasít nyugodtan.
- Miért? - kérdezem.
- El akarom mesélni azt a híres igazságot. - feleli. Válaszán elcsodálkozok, majd hevesen bólogatni kezdek, mire leesik, hogy ő ezt nem láthatja, így válaszolok.
- Ott leszek. - mondom mosolyogva.
- Legyen szép napod, Jane Davis! - kívánja végül és ismét hallom, hogy vigyorok. Én is fülig érő szájjal teszem le a telefont, majd elvonulok ruhát választani.
