1. fejezet: Legyen valami pezsgés...

(Napjainkban)
- Jane pia, Linsey asztal, Pete kedvezmény!
- Igenis, anyu! - vágtuk rá mindhárman, mire Tia szúrós pillantásokkal jutalmazott minket. Tehát Pete-tel megyünk a pulthoz piát venni, míg a drága barátocskám minden báját bevetve próbál egy kis árengedvényt szerezni a pultoslánynál. Mire végzünk Linsey foglal nekünk egy asztalt. Ez a mi kis díszes társaságunk. Linsey, a legfiatalabb, bohókás  csajszi, fekete hajzuhataggal és vele született ellenállhatatlan bájjal. Tia, akit élénkvörös hajzuhatagáról már messziről ki tud szúrni az ember és anyáskodó természete mellé határozottság társul. Pete, az én kis életvidám, örök-gyerek, elragadó legjobb barátom. Mondjuk elég meglepőnek tartom, hogy általában nehezen nyílik meg az embereknek, mivel a mi köreinkben egy valódi kisördög. Jó szokásomhoz híven, most is elcibáltam őket Vegas legmenőbb pubjába, a Red eyes-ba. Egy darabig szerintem ide is fogunk járni, mivel pár hete kaptam itt munkát és ez eddig rekordidő, hogy nem rúgtak ki.Egyébként is imádom a helyet, ugyanis elég neves rock bandák járnak ide fellépni.Pár óra alatt kissé leittuk magunkat. Mit kissé, olyan segg részegek vagyunk, hogy egymásra támaszkodva is alig bírunk ülve maradni. Ekkor veszem észre, hogy Maya, a főnököm közeledik felénk, rákvörös fejjel. Miért ilyen dühös? Talán mert túl sokat ittam, annak ellenére, hogy itt dolgozom? De hát megmondta, mikor idejöttem, hogy mikor dolgozom, nincs pia, viszont, ha vendégként jövök, ugyanúgy kezel, mint bármelyik idetévedő alakot. De hát akkor mi a probléma? Elmélkedésem félbeszakítja, hogy elém ér.
- Tudsz segíteni? - néz rám, majd végignéz a társaságunkon - Vagy tudtok?
 - Miben szivi? - villant egy csábos mosolyt, Pete, mire combon csípem. Nehogymár kikezdjen a főnökömmel, ha úgy szakítana vele, mint az eddigi barátnőivel, ugrik az állásom.
- Úgy volt, hogy ma egy eléggé népszerű banda lép fel, de az utolsó pillanatban visszamondták. Nézzetek körbe! - csak most tűnik fel, hogy a bár a szokásosnál is ezerszer zsúfoltabb. - Több, mint a társaság fele miattuk jött és nem akarom megtudni, mi lesz a reakciójuk, ha semmilyen műsort nem kapnak. Az se javít a helyzeten, hogy be vannak állva, mint az állat. - fejezi be kétségbeesetten. Hát, jó lenne nyalni kicsit a főnöknél, szóval, ha meg akarom valósítani az ötletem, be kell vetnem minden bájamat.
- Pete? - rebegtetem a szempilláimat az említett felé.
- Nem cicus, Eszedbe se jusson!
- De miért? - vágom be az áldurcit.
- Azért, cicus, mert leittam magam a sárga földig és úgy nehéz gitározni. Legalábbis, nem hangzana jól. - na igen, Pete valami bandában basszeros, tehát profi.
- Harapj citromba, az nálam mindig bejön. - kotyogja be  az ötletet Linsey.
- Oké. - ezzel a kis gitárosunk feláll és a pult felé sétál egy citromért. Mikor szerez egyet elég hülye képet vág, ugyanis a harapásból az lett, hogy lenyelte. Bravo. Mondjuk bejött, mivel feltartja a hüvelykujját és a színpad felé indul. Mire felér, már egy gitár lóg a nyakában. Leül a színpad szélére és lóbálja a lábait, majd a húrok közé csap. Szó szerint. Az ájulás határán vagyok. Aztán felismerem a dallamot. Ezt tudja. Ezt tudja, még ha álmából is ébresztik fel. Nekem is ezt szokta játszani, ha magam alatt vagyok.
- Hát van Isten! - sóhajtok fel, mire kapok Maya-tól egy hátbaveregetést, aztán már csak azt látom, ahogy kecsesen a pult felé szambázik. Mikro újra a színpad felé nézek, már csak a pulzáló tömeget látom.
- Gyere! - húzom Linsey-t a táncparkett felé. Mondjuk felesleges, mivel nem ellenkezik. A szám végére senki sem fárad el, legalábbis mi eléggé fel vagyunk pörögve ahhoz, hogy egy szuszra lenyomjuk az éjszakát. Pete is csatlakozik a párosunkhoz, miután átadta a gitárt egy önként jelentkezőnek. Éjfél körül járhat az idő, viszont úgy érzem, a lábaim helyén csak tonnás súlyok nehezednek. Visszasétálok az asztalunkhoz, ülőhelyben reménykedve, viszont Tia épp egy szöszivel flörtölget, úgyhogy jobbnak látom, ha a pultnál keresek magamnak egy széket. Hát igen. Én erre gondoltam...a bárpult roskadásig tele van emberekkel. Próbálok odaférkőzni, sajna kevés sikerrel, így inkább visszamegyek táncolni. A parketten sikerül összefutnom Pete-tel.
- Linsey? - érdeklődöm barátnőm holléte után, mivel eddig úgy tudtam Pete-tel táncol.
- Lelépett valami csávóval. - ránt vállat.
- Táncolsz velem, cicus? - vigyorog rám, mire kisöprök egy fekete tincset az arcából, ami a szemébe lógott.
- Nem azért jöttünk? - kérdezek vissza. Zárásig szinte megállás nélkül ropjuk, a jobbnál jobb slágerekre. És ez még csak egy laza, nyárkezdő bulinak számít.

Prológus

(Visszatekintés a múltba)
Ma is bizonyított a suli szervezőképessége. A gólyákkal már rég összeszoktunk, lassacskán készülünk a szecskára azzal a húsz nebulóval (engem is beleértve) akik szeptemberben nekivágtak az élet egyik legnehezebb szakaszába. A gimnáziumba. Erre az igazgatónő októberben társít hozzánk egy huszonegyediket. Remek. Friss hús, szóval a született kis ribik nagy valószínűséggel le fogják támadni. Ugyanis a szerencsés egy srác lesz. Azaz van. Mellettem. Ugyanis én történetesen szeretek egyedül ücsörögni, leghátul, és nem számítottam rá, hogy valaki év közben bepofátlankodik mellém. Mondjuk elég nyomi szegény. Az ofő magyaráz, bla-bla, bemutatja a kis drágát, ő is bemutatkozik, mégpedig Nico-nak. Nicolas. Egyébként bukott a srác. Ezért is lep meg, hogy egész órán figyel és szorgosan jegyzetel. Na, még ilyen is van. Aztán szöngetnek. Órán jól megfigyeltem Nicolast. Félhosszú, vörösesbarna haj, zöld szemek és szemüveg. Ám most rajta a sor, hogy megbámuljon, míg elpakolok. Na ez az, amivel engem baszottul fel lehet idegesíteni. Pár perc után rá is unok.
- Mi van már? - fordulok felé, hogy szembenézve vele, kérdőre vonhassam. Ekkor csap fejbe a felismerés. Csak most esik le, ahogy mélyen a szemébe nézek. Úgy kólint fejbe az aurája, mint még soha senkié. Olyan, mintha kiszivárogna belőlem az élet, aztán mintha a szívem a megszokott tempója sokszorosában dolgozna. Már bámulhattam egy ideje, hisz féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Elárulod a neved? - búgja eszméletlen mély hangon.
- Ha megkérdezed. - rántom meg a vállam, mire megajándékoz még egy mosollyal.
- Hogy hívnak? - Jane. Azzal fogom magam és kiszáguldok a teremből.
Ettől a pillanattól pedig örök ellenségek voltunk, bár a leggyalázatosabb pillanatainkban, amikor mindenki leszarta a fejünket, csak ketten maradtunk egymásnak és olyankor elnézhető volt egy-egy vigasztaló ölelés. De, hogy miért is voltunk mi tulajdonképpen ellenségek? Nem tudtuk. Halvány fogalmunk sem volt róla, soha. De harcoltunk. Talán, mert sokak szerint egyediek voltunk és a jellemünk valakit vagy mágnesként vonz vagy a lehető legerősebb gyűlöletet váltja ki az emberből. De hivatalosan az összes adandó alkalmat megragadtuk, hogy kiöljünk minden jót a másik életéből...

Na, kezdjük!

Nos, sziasztok, idetévedők illetve leendő olvasók! Gondolom tudjátok, hogy manapság igen elterjedt "hobbi" a blogírás. Főleg a fanfictionoké. Még hajdanán, directioner koromban én is próbálkoztam ilyesfajta irományokkal. Kétszer. Az első szerintem szörnyű lett. Erről nem is szeretnék többet mondani. A másodikat viszont nem sikerült befejeznem, ugyanis túl átlagosnak találtam a történetet. Szóval terveim közt szerepel, hogy alkossak valamit, ami jobban elrugaszkodik a tündérmeséktől. Valamit, amiben szerepel szenvedély, csalódás, pofonok, örömök és persze mindez megfűszerezve a világ legvarázslatosabb érzelmével, ami egyszerűen behatározhatatlan, megfoghatatlan és hihetetlen dolog, de a nagyvilág fejesei szerelemnek nevezték el...
Üdvözlettel: Cher