3. fejezet: Felismerés, mint a villámcsapás...

Ricky szemszöge

Hogy hogy lehet valamit egyszerre utálni és imádni? Hát erre csak egy vérbeli zenész tud válaszolni. Utálom, hogy korán kell kelnem aztán egész álló nap a stúdióban ücsörögni és beénekelni, de megőrülök a zenéért, az érzésért, hogy több millió rajongó kívülről fújja a szövegeinket. Este fontos koncert lesz. A hírhedt  Cosmopolitanban. Már csak pár óra van kezdésig és kezd görcsölni a gyomrom. Végre kapunk egy kis cigiszünetet. Persze én ebben a 20 percben sem állhatok le, meg kell találnom a drága kis basszerost. Egy kis kóricálás után a folyósokon rá is bukkanok a lifteknél, éppen beszállni készül. Néhány hosszú lépés után elérem a felvonót, ahová bement, pontosan az ajtó becsukódása előtt.
- Hol a szarban voltál? - kérdezem mellé állva.
- Neked is szia. - egy szúrós tekintettel díjazom megjegyzését - Ne dünnyögj már, időben vagyunk!
- Hát persze! - forgatom meg szemem.
- Amúgy meg Janet hoztam be. - Csodás. Szóval elhozta. Nem tudom, mit eszik rajta Pete, de folyton csak arról tud beszélni, hogy mennyire is jófej ez a leányzó. Mondanom sem kell, mennyire odáig vagyok érte, mikor ezredszerre meséli el egy-egy közös partyjukat. Párc perc múlva fel is érünk a koncert helyszínére. Egyszerre lépünk ki a liftből, majd mindketten sietünk a gitárunkért. Út közben lepacsizunk a banda további két díszpintyével és indulunk készülődni. Már csak a színpadi próba van vissza, aztán showtime. Késznek nyilvánítva magam lépek ki az öltözőmből, mikor a nyakamhoz kapok. Nincs rajtam a nyakláncom. Anélkül nincs koncert. Idegesen lépek vissza a kis helyiségbe, de megnyugszom mikor megcsillan a kis ékszer a kanapén. Igazából nem is az enyém. Még gimiben csórtam egy csajtól. Valójában csak ki akartam borítani, de eléggé a szívemhez nőtt, úgyhogy inkább megtartottam magamnak.

Ahogy ismét a színpad felé veszem az irányt, hallom, hogy a többiek már elkezdtek hangolni, úgyhogy gyorsabbra veszem a tempóm. Végül sikeresen felérek az emelvényre, hallelujah. Jelzek a srácoknak, hogy kezdhetünk,majd belecsapok az előjátékba. Aztán én is bekapcsolódom az énekkel. Eddig cipőim orrát kémleltem, de leesik, hogy meg végig kéne mustrálnom  a nézőteret, úgyhogy felemelem tekintetem. Először egy pontban velem szemben ülő, gyönyörű kék szempárral nézek farkasszemet, majd elkezdem kémlelni a terepet. Várjunk...tekintetem pánikszerűen kapom vissza Felé. Nem. Nem lehet. Ez olyan lehetetlenül nagy képtelenség, hogy nem történhet meg. Végigmérem a lányt. Hosszú fekete haj, csodás alak, utánozhatatlan stílusérzék és az a lehetetlenül kék szempár. Jane...De hát hogy? Miért? Aztán hirtelen minden összeáll. Pete. Egyfolytában róla beszélt. Sötét hajtömeg, angyali szemek és a neve Jane. Szent Isten! A basszerosom őt imádja így. Őt tartja legjobb barátjának. Őt, akivel négy éven át kínoztuk egymást gimnáziumban. Most mi legyen? És, ha felismert? Á, mosolyog rám, akkor tuti nem. Elmondjam nekik? És ha Pete megutál és kilép a bandából? Mondjuk ennek elég kicsi a valószínűsége, de ha mégis?  Ő meg olyan szexi...Okos ötlet lenne jobb viszonyt ápolni vele, mint régebben. Ez el lett döntve. Remélhetőleg úgysem fogunk többé találkozni, akkor ezt miért rontanám el? Így előveszem legcsábosabb mosolyom és a próba ellenére beleadok mindent, nem érdekel, ha a koncertre elmegy a hangom. Végig mélyen a szemébe nézek, ő meg ajkát beharapva játszik velem. Mikor tekintete eltévedne egy gitárosra, könyörgőre veszem a figurát, amíg kuncogva vissza nem emeli íriszeit rám. Azt akarom, hogy mindenével engem figyeljen.

A próba után, megvolt a koncert is, mi pedig leizzadva sétálunk le a színpadról.  A műsor alatt Jane már nem ült a nézőtéren, gondolom lejött a backstagebe és onnan stírölt. Most jön a bemutatkozás, így nyakláncát gyorsan elrejtem az ingem alá. Nem aggódom a felismerés miatt, hiszen már nem az első keresztnevem használom, a Ricky csak a második. A Nicolast már régen elhagytam.


Jane szemszöge

A próba után futótűzként rohantam a mosdóba. Legalább fél órába telt rendbe hoznom a hajam, meg a göncömet. Őrjítő. Imádom, hogy kalapban van, imádom, hogy kitűnik a tömegből. Megbabonáz. Szerintem valahol tanítják ezt a nézést, mert valami félistennek kéne lennie ahhoz, hogy így tudjon nézni. Lehet, hogy az is. Vagy egy földre szállt angyal, aki összeszűrte a levet a sátánnal. Úgy viselkedek, mint egy szerelmes tini, pedig egyik sem vagyok. Egyetlen pillantásával szétszaggat, majd finoman összerak, mint egy darabokra esett porcelánbabát. Olyan ismerős. Lehet, hogy már valahol olvastam róla a neten. Igen, biztos. De most nem is ez számít. Csak az, hogy a Catching fire tagjai felém közelednek. Mikor közelebb érnek, Pete megszorongat majd sorban mutat be mindenkinek. De engem más foglalkoztat. Érzem a tekintetét. Égetően érzem.
- Tom. - lép hozzám a dobos. - Jane. - rázunk kezet. Elég szótlan, de kedvesnek tűnik.
- Joe. - mosolyog rám a szólógitáros, mire biccentek neki. -Nem vagy szomjas? Ingyen piát kapunk, úgyhogy, ha kérsz valamit...
- Nem, köszi. - utasítom el ajánlatát. Nem igazán tudok figyelni sehová, egy férfit kivéve, aki elém állva mér végig, de mikor az arcomhoz ér, szándékosan nem nézek fel rá. Nem vagyok egy alacsony termetű nő, de ő még mindig egy fejjel magasabb nálam. Aztán valami meglepőt tesz. Elkapja a kezem és lágy csókot lehel rá, egyenesen a szemembe bámulva, ám most nem kapom el a tekintetem. -Ricky..- suttogja a kézfejemre, mire hasonló hangerővel válaszolok neki. - Jane. - ívelt ajkait féloldalas mosolyra húzza, majd felegyenesedik. Valami furát látok szemeiben, de betudom alapvetően nem átlagos kisugárzásának.
- Meghívhatlak az after partyra? - kérdezi, ha lehet, még érzékibb hangon.
- Gondolom nem az a fajta vagy akinek nemet lehet mondani. - húzódóm közelebb hozzá. Csak most veszem észre, hogy a többiek leléptek. Nocsak, ilyen látványosan izzik köztünk a levegő?
- Nem, nem igazán. - lassan hajolok oda a füléhez.
- És, ha én nemet mondok? - utánozom vadító hanglejtését.
- Akkor ma valaki el lesz rabolva. - leheletét érzem a nyakamon, amitől az ájulás kerülget.
- Fél óra múlva találkozunk. - lépek el tőle hirtelen, majd egy kacsintás után távozom az ajtón.

2. fejezet: Csábító dög

Reggel szörnyű fejfájásra ébredek. Felülök az ágyban, majd egy kis körbenézés után rájövök, hogy ez nem az én lakásom, hanem Pete-é. Kikászálódom az ágyból, majd elindulok a konyha felé egy kis koffein reményében. Miután öntöttem magamnak, leülök a konyhapulthoz és azon kezdem gondolkodni, mit is kéne ma csinálnom. Mielőtt bármire is kilyukadthattam volna, halk csoszogást hallok a hátam mögül, majd megjleneik Pete, kiszolgálja magát kávéval és mellém ül, fejét a vállamra hajtva.
- Jó reggelt! - suttogja, gondolom neki is fáj a feje.
- Neked is! - válaszolok egy hatalmas ásítás közepette. Pár percig nyugodtan üldögélünk, kávézgatunk, majd Pete hirtelen felpattan mellőlem és a szobája felé rohan.
- Egy órán belül készülj el és indulhatunk! - utasít még futtában, én meg csak tátogok, mint egy hal. Mi van?  Hová is megyünk?  Erőt véve magamon, elcsoszogok a hálószobáig és nekidőlök az ajtófélfának. Pete nyakig a szekrényében turkál ruhát keresve magának.
- Hova akarunk mi menni? - kérdésemre lassan előbújik a szekrényből és egy amolyan "nemigazhogynemtudod" arckifejezéssel bámul rám. Egy idő után feladja, ugyanis szemmel láthatóan gőzöm nincs a dologról.
- Ma viszlek el a koncertünkre. - mondja durcásan.
- Ó, tényleg! - és ezzel elviharzok a szobámba. Hát igen, elég sokat vagyok itt, úgyhogy kicsit berendezkedtem a vendégszobában. Még a múlt héten Pete rávett, hogy megnézzem a mai koncertjüket a bandájával. A hajam és a sminkem elkészítése után kiválasztom a ruhámat és indulásra készen indulok Pete hálója felé.

Már ő is harci díszben áll, majd mikor észrevesz, felkapja a kocsikulcsát és kivezet a házból. Beülünk az autóba. A motor duruzsolni kezd, mi pedig elindulunk. Út közben nevetgélünk és Pete elmeséli, hogy sok mindenkinek beszélt már rólam és alig várja, hogy megismerhessem a fiúkat a bandából.

- Amúgy, mi is a nevetek?

- Catching fire. - válaszolja mosolyogva, szemét forgatva. Aha, szóval már ezt is kérdezhettem párszor.

- Jól van na, tudod, hogy rossz a memóriám! 

- Tudom, tudom Cicus. - nevetgél jóízűen rajtam.

- Megérkeztünk! - kiáltja el magát, de kiszállás előtt összeborzolja a hajam. Sóhajtozva követem őt a bejárat felé. Olyan gyerekes tud lenni...el tudom képzelni, mit művel ez még néhány ilyen őrült pasival mondjuk koncerteken. Mivel a banda egyik tagjával jöttem, jóval a koncert kezdete előtt érkeztünk, így ő szalad próbára én pedig fogom magam és beülök a nézőtér első sorába. 

Nagyjából 20 perce ülök itt, de még mindig semmi. Aztán csettintésre lepik el a színpadot hangmérnökök és hasonlók. Van aki a reflektorokat állítja be, mások összeszerelik a középen álló dobfelszerelést. Aztán egy szőkésbarna, magas pasi lép a színpadra. Borostás, a haja pedig stílusosan lóg a válláig. Nagyon magyaráz, mutogat és szervezkedik. A nézőtér felé fordulva megpillant engem és néhány hunyorítás után, felismerést vélek felfedezni arcán.

- Jane? - kiabálja túl a dolgozókat. Egy bólintással igazolom önmagamat.

- Jason vagyok, a fiúk menedzsere. - mutatkozik be, mire elmosolyodom és intek neki egyet, majd folytatja az intézkedést. De honnan ismert fel? Remélem Pete nem mutogatta végig a fényképemet a stábnak. Pár perc múlva a fények égnek, minden késznek látszik. Aztán meglátok egy cipőt, ami a backstageből repül a színpad felé, majd egy tompa puffanással ér földet. Utána pedig egy szakállas, vékony pasas szalad, póló nélkül, így megszemlélhetem tetoválásait, amik nyakig befedik a felsőtestét. A lábbelihez érve felhúzza azt, majd a mögötte álló röhögő férfi felé közeledik vészjóslóan, akit eddig észre sem vettem. Hosszú, göndör haja van, kezében pedig egy szendvics. Mikor odaér hozzá a szakállas, úgy néz ki, be akar húzni neki, de inkább nevetve és fejét rázva odébb áll és leül a dobokhoz. Aha, tehát dobos, pipa. A hosszú hajú elővesz egy elektromos gitárt és összedugja az erősítővel. Szólógitáros, pipa.

- Tom, hangpróba! - kiabál be egy felkötött hajú nő a színpadra, mire a dobos a felszereléséhez erősített mikrofonhoz hajol.

- Kedves Joe! Ha még egyszer lenyúlod a csukámat én esküszöm, lenyírom a hajad és Metallicát fogok dobolni a fejeden! - erre a megjegyzésre kuncogni kezd a szólógitáros, azaz Joe, majd ő is kipróbála mikrofonját. Szóval vokáloznak is a háttérben. Megjelenik Pete is, vörös-fekete basszusával a hátán és a helyére beállva játszik néhány bemelegítő akkordot. Basszusgitár, egyértelműen, pipa. Szóval a pacsirtájuk még nem szándékozott megjelenni. Aztán felsétál a színpadra egy vörösesbarna hajú, kalapos srác. Nem néz fel, a padlót bámulja, miközben odasétál a középső mikrofonállványhoz. Mind a stílusáról, mind a kisugárzásáról, mind a járásáról egy dolog jut eszembe: ez egy dög. Egy csábító dög. Énekes, pipa. Hátán egy hófehér gitár lóg, amiről, először nem tudom eldönteni, hogy milyen funkciója lehet, de egy kis gyakorlás után, amit elképesztően hosszú ujjaival végez, rájövök, hogy ritmusgitáros is egyben. Még mindig nem néz fel. Majd elkezdik a főpróbát. Pete kezdi az első számot, majd belép a dobos is. Még mindig nem néz fel. Csatlakozik Joe és az énekes is a gitárjátékával, de ő még mindig nem nézett fel, Majd elkezd őrült tisztán, de kissé karcosan énekelni és behatározhatatlan, zöldes árnyalatú tekintetét az enyémbe fúrja, felélesztve eddigi életem során gyomrom mélyén pihenő pillangóimat. Csak egyet nem értek. Deja vu-m van...